Anya-gyermek kapcsolat

Személyes tapasztalatom is az, hogy az iskola-előkészítés nagyon fontos, és 0-tól 3 éves korig tart. Egyesek szerint ehhez még a 9 terhességi hónapot is hozzá kell adni, hiszen az anya táplálkozása, testi, lelki erőnléte nagyban befolyásolja a terhesség lefolyását és gyermek jövőjét is. Szülés után a csecsemő akkor kezdi legjobban az életét, ha szoptatják. Az anyához fűződő szeretetkapcsolat alapvető nemcsak az érzelmi, hanem az értelmi fejlődés szempontjából is. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az igény szerinti szoptatást ajánlja Innoncenti Nyilatkozatában. Ez fél évig kizárólag anyatejes táplálást jelent, fokozatos elválasztást, szoptatást akár két éves korig is, ha szükséges.

A szoptatással alakul a legjobban az anya-gyermek kapcsolat, a mell összeköt, a cumisüveg elválaszt. Ha pedig a kapcsolat jó, a gyermek könnyebben elfogadja a család értékrendjét, jobban igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Más kutatások is alapvető fontosságot tulajdonítanak az anya-gyermek kapcsolatnak. 

René Spitz, pszichológus négy gyermekcsoportot vizsgált meg a mozgás, érzékelés, manipuláció, megértés, kapcsolatkészség szempontjából: lelencházi csecsemőket, börtönbüntetésüket töltő leányanyákat, akik maguk szoptatták és gondozták gyermekeiket, nagyvárosi értelmiségi szülők gyermekeit és egy eldugott halászfalu csecsemőit.

A lelencházi babák teljesen más képet mutattak, mint a másik három, amely lényegében egyforma volt. Az anya nélkül nevelkedett gyermekek a kezdeti jó fejlődés után 40%-ot estek vissza. Hiába a kitűnő ellátás, az anya személyre szóló szeretet-megnyilvánulásait semmi sem pótolja. 21 gyermek életét a lelencháziak közül négy éves korig nyomon követték. Egyetlenegy volt közöttük, aki életkorának megfelelően beszélt, 6 gyerek egyáltalán nem, 13 pedig 2-3 szót használt. " A fejlődési rendellenesség, amelyet az anyai gondoskodás hiánya okoz, hatással van az értelmi színvonalra, a képességek alakulására, és az ennek tulajdonítható elmaradások a serdülőkor kezdetén is jól lemérhetőek." - írja Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes Gyermeklélektanában.

Egy másik kutatás hasonló eredményt mutatott. Két bécsi pszichológusnő 30 évvel ezelőtt egy albán kisvárosba utazott, hogy az ottani csecsemőket összehasonlítsa a bécsi gyerekekkel. Az albániai Kavaja környékén a házak ablak nélkül épültek. A csecsemőket egy évig egy fabölcsőben tartották lekötözve, sötét szobában. Csak fürdetéskor vették ki őket, még a szoptatás is itt folyt. Semmiféle játékszert nem adtak a gyerekeknek, nem volt csörgő vagy játékállat. Viszont az anya azonnal odament hozzá, ha sírt. Megszoptatta, ringatta, néha énekelt, beszélt hozzá. Önmagát adta. Ha ráért, kivitte a világos szobába, ahol jöttek-mentek a rokonok. Néha húszan is körülvették őt. A lekötözött albán csecsemők mozgása elmaradott volt, de a szociális kapcsolatkészség próbáiban (visszamosolyog stb.) felülmúlták a bécsi gyermekeket. Ha a lekötözött gyerek kezét kiszabadították, a hatás azonnal észlelhető volt. Egy idő után ugyanolyan jól bántak a tárgyakkal, mint a bécsi babák.

A vizsgálatok értelmezéséből ugyanaz következik, mint az anya nélkül nevelkedett gyermekek és a többi összehasonlításából. " Az anya jelenlétével létrejött emocionális légkörben még a kedvezőtlen hatásokkal szemben is védettebbek a gyerekek." (Mérei - V. Binét)

Élő beszéd

"A gyermekhez intézett élő beszéd ( nem tévesztendő össze a rádióban, tévében, vagy a mások jelenlétében folyó beszélgetéssel) életfontosságú az alapvető nyelvi, intellektuális és szociális készségek fejlődésében. Színes társasági élet biztosítása a legjobb, amit tehetünk egy 12-15 hónapos gyermek jó képességeinek kialakítása érdekében"- írják a harvardi kutatók.

A hagyományos paraszti életformában ez a "társasági élet" magától adott volt. Több generáció lakott együtt, valaki mindig ráért foglalkozni a kisgyerekekkel. Órákig fogták, ringatták, beszéltek hozzá. Nem véletlenül maradtak ránk a népi mondókák, melyeket már születésüktől fogva ismételgettek a babáknak. A régi családmodell szétesése, a gyökerek elvesztése azt is eredményezte, hogy a kismamák már nem tudnak mit kezdeni a csecsemővel. Azt gondolják, hogy nincs szükség rá, hogy beszéljenek hozzá, hiszen úgysem érti. Pedig a mondókák, rövid dalok érzelmeket is közvetítenek, miközben a baba megszokja a nyelv ritmusát, megszereti a szavakat. Tehát most alapozzuk meg a későbbi beszéd-, majd olvasástanulást.
Budai Valéria, logopédus írja a Nők Lapjában (1998/2. szám), hogy egy kicsi faluba helyezték, ahol 10-15 éve még nem volt dadogós gyerek, beszédhibás is alig akadt. Most kétszáz diák és hatvan óvodás között huszonnégy dadogós és közel húsz beszédhibás található. Kiderült, hogy az anyák közül szinte senki sem mesélt, nem énekelgetett, mikor a gyereke kicsi volt. Korán a tévé elé ültették a gyerekeiket, mondván, olyan jól elvannak vele. Nem vagyok TV-ellenes, de az anyák személyre szóló szeretet-megnyilvánulásait nem pótolhatja.

Mit tegyünk, ha nem ismerünk mondókákat, hiszen nekünk sem meséltek kiskorunkban? Először is beszéljünk minél többet a kisbabánkhoz. Már születésüktől mosolyogva nézzünk a szemébe, kísérjük szavakkal, mondatokkal a pelenkázást, fürdetést, etetéseket. Valahogy így: Hü, de pisis ez a pelus! Gyere, most idefektetlek a pelenkázóra, ne mocorogj! Leveszem a rugdalózót, kikötöm a pelenkavédőt stb. Nem baj, ha nem érti.
Másodszor: szerezzünk jó könyveket! Újra kapható Forrai Katalin "Jár a baba, jár" című mondókás kötete, melyben láthatjuk, hogy régen szinte minden cselekvést valamilyen versikével kísértek: vannak benne altatók ( természetes volt, hogy karban vagy a szoptatásban aludt el a baba), állni tanítgató énekek, sétáltatók, simogatók, ujjal játszók, tapsoltatók stb. Ahogy lapozgatunk a könyvben, fel-felismerünk belőle néhányat, amit óvodában tanultunk. Az igazság az, hogy ezeket jóval előbb, kicsi korban kellene mondogatni a gyerekeknek. A könyv végén levő műköltési anyag már a nagyobb gyerekeknek ajánlott.

Idősebb korban hosszabb meséket, verseket mondhatunk, melyek a nyelv, az anyanyelv, a beszédkészség, a szókincsbővítés terén fejtik ki jótékony hatásukat.

Hogyan kell jól mesét mondani? " Váljunk a mesemondás idejére magunk is gyermekké! - írja Zila Péterné az Adventi koszorú 1992. című kiadványban. - Éljük át a mesét, adjuk elő színesen, kicsit dramatikusan! Játszunk bátran magunkkal, gesztusainkkal, mimikánkkal! Soha nem lesz kisebbé, soha nem veszít tekintélyéből az a felnőtt, aki kicsivé, gyermekké is tud lenni. Meséljünk olyat, amit megért, ami pozitív tartalmakat hordoz, amiben helyes viselkedésmintákat továbbíthatunk. Ne meséljük a ma oly divatossá vált meséket, amelyekben szörnyek, földönkívüli lények, sárkányok, varázslók pozitív hősökké lettek, mert összezavarja a gyereket, megnehezíti tájékozódását.
Sok magyar vagy német népmesében is megtalálhatóak a babona, varázslás, mágikus cselekedetek, elátkozás, kannibalizmus, durva, iszonyatos elemek, bosszúállás, hazugság, olykor még a horror is. Mindezek félelmet, agressziót, szorongásokat idéznek elő a gyermekekben. Vigyázzunk, mindig olvassuk el előre a meséket!"

Ágostonné Szőts Anna

Forrás: LLL